Talán nem mondok újdonságot azzal senkinek, hogy tervezgetős típus vagyok, így próbáltam alaposan felépíteni az idei futóévemet is. Volt rá időm, tavaly év végén jó 2,5 hónapig csak álmodhattam a futásról. Az idei év főversenye az őszi maraton volt számomra, de azt gondoltam, ha minden úgy alakul, ahogy a fejemben lejátszottam, bónuszeseményként megcélzom a tradicionálisan november elején tartott 50 km-es OB-t.

Az 50 kilis táv az ultrák előszobája, sokan, akik 12 órás vagy 24 órás versenyt is megjártak már nem tartják igazi ultratávnak, de a maraton felől érkezőknek - így számomra is - egy valós, új kihívást jelent. Az elmúlt években a verseny Csillaghegyen került megrendezésre egy 931 méteres körpályán, így lélekben már készítettem magam életem első körözős versenyére. Ezt jó tapasztalatszerzés mindenkinek, aki szeretne aszfaltos ultrákon indulni, hiszen azokat tradicionálisan egy rövid, 1-2 kilométeres, hitelesített körpályán rendezik, ami nyilvánvalóan mind a mentális felkészülés mind a frissítés szempontjából elég egyedi versenyforma. Ezért voltam kissé csalódott, amikor valamikor szeptember vége felé kiderült, hogy idén a Margitsziget lesz a színhely, 9 szigetkör valamint egy külön kimért pótkör vár majd minden indulóra.

Nem tudtam igazán, hogy a Spar maraton utáni 5 héten mennyi komoly edzést végezzek még, de a pótvizsga miatt ez gyorsan eldőlt: 2 héttel a megszenvedett Spar után (és 3 héttel az 50 kili előtt) futottam egy másik marcsit, utána viszont már csak 20 kilométer alatti futásokkal tartottam szinten magam a versenyig. Egyrészt azért, mert éreztem a szervezetemen is, hogy nem pihente ki magát, másrészt valószínűleg szintén a túlterhelés következtében kezdődő talpi bőnye gyulladás jeleit észleltem magamon.

Mivel nem futottam már hosszút a verseny előtti hetekben, nem tudtam a talpfájásom, hogy bírja majd a közel öt órát, így elővigyázatos voltam: ugyan még nem mertem az egész versenyt a HOKA-ban futni, de a Vomero mellé becsomagoltam azt is a frissítők és váltócuccok mellé. Reménykedtem, hogy nem kell majd cipőt cserélnem, de úgy voltam vele, hogy inkább legyen ott feleslegesen, minthogy ne legyen velem szükség esetén. Ez a döntés, mint utóbb kiderült kulcsfontosságú volt a sikeres teljesítés szempontjából.

A verseny reggelén korán kiértünk a Szigetre, nem szeretem, ha az előkészületekkel kapkodnom kell. Rajtszám átvétel, átöltözés, mosdó, vazelin oda ahova kell, és már be is futottak népliget futótársaim, Rókalaci és Karesz (a képen Karesz, Laci és én) , így a várakozás hátralévő percei igazán jó hangulatban teltek.

A rajt előtt hátra helyezkedek, gyorsan végiggondolom miért is vagyok itt: mennyit járt a fejembe idén ez a perc, honnan indultam, minek az egyik állomása ez a nap, és milyen ajtókat nyithat ki nekem a jövőre. Óvatosan rajtolok, el is húz a mezőny tőlem, néhányan maradunk csak hátra, de 1 kilinél látom, hogy 5:25 körül van a tempó, ami még mindig gyors, hát visszaveszek még egy kicsit. Nem szeretném elfutni az elejét semmiképp.

Úgy 3 kili után utolérem Rókalacit, látom sok neki a tempó, de mondja, csak két kört hajt ennyire, mert 5 perccel a rajt előtt váltótag is lett. :-) Az első kör végén sodródik mellénk Milán, aki mint kiderül rutinos ultrás, több 24 óráson is túl van már. Rókalaci ígéretéhez híven kissé lemarad, és innentől Milánnal rójuk tovább. A tempó kényelmes, így van erőnk dumálni, elmeséljük mindketten miért vagyunk itt, ki mit keres és mit talál meg a futásban. Ő sokkal rutinosabb nálam, a legjobb eredménye 160 km körül van 24 órán és párosban futott már UB-t is, érdemes odafigyelni a szavaira. Ilyen jó társaságban gyorsan telnek a kilométerek, minden kör végén gyors frissítés és már indulunk is tovább.

De a Szigetkör pocsék borítása igencsak kikezdi a talpam, ahol tudok, futok az út mellett, de főként a pesti oldalon ez nem olyan egyszerű, a „puding” futhatatlan és mellette az apró kavicsos sétány sem sokkal jobb. Olyan 30 kilinél járunk, amikor elkezdek lassulni és leszakadok Milántól. A lábam kezd elmerevedni, de főként a talpfájásom az, amivel nem tudok mit kezdeni. Sebeim nyalogatása igen sok erőt felemészt, és nem segít fejben erősnek maradni. A hetedik körben annyira fáj már a talpam, hogy bele kell sétálnom, de végre eszembe jut a HOKA! A kör végén a frissítés mellett gyors cipőcsere - már mennyire ez 4 óra futás után lehetséges - és nekivágok, hogy először életembe ne álljak meg 42,2 kilométernél.

Az utolsó körömet már elég elgyötörten kezdem meg - hogy milyen látvány lehetek, azt a családtagjaim arcáról elég pontosan leolvashatom -, de szerencsére a HOKA-ban a fájdalmaim mérséklődtek. Tempóm már egy jó félórája 6 perces kilik alá lassult, sőt ismét gyaloglásra kell két rövid szakaszon váltanom, de végül is tesóm biciklis kísérete mellett 4:55:12 alatt célba érek.

A fáradtságon túl iszonyú büszke vagyok, és nagyon örülök, hogy sikerült amiért egész évben edzettem. Érzem, hogy mindent kiadtam magamból, ennyire vagyok jelenleg, 1,5 éves futómúlttal képes. Ugyanakkor a fájdalmaim miatt ismét nem élveztem a verseny egy jelentős részét, és nem is tudtam fejben végig elég erős maradni, márpedig ennek megtanulása elengedhetetlen a jövőbeni terveimhez. A következő időszak feladata a nehéz pillanatokon átsegítő mentális erő megszerzése kell, hogy legyen - a néhány ezer kilométer lefutása mellett...:-)

Ez a nap tényleg nem lehetett volna sikeres a családtagjaim segítsége, szurkolása nélkül. Köszi Csöpp, Dini, Anca és Gabesz (in order of appearance)! :-)

A repülés elmélete

Címkék: cuccok és kütyük hoka

2011.11.15. 14:13

A "Hoka one one" (ejtsd: hoka onéj onéj) egy maori kifejezés, nagyjából olyasmit jelent, hogy "a föld felett repülni", és azt az szabadságérzést jelöli, amikor úgy érzi magát az ember, mintha a szelek szárnyán utazna.

Az élmény a szörfözésből és a síelésből volt ismerős két sokat tapasztalt francia sportembernek, Jean Luc Diard-nak és Nicolas Mermaud-nak, és fejükbe vették, hogy kifejlesztenek egy cipőt, amivel futás közben is megélhető ez az élmény. Mindkettőjüknek volt rutinjuk a sportszer üzletágban, hiszen többek között a SALOMON-nál szereztek komoly tapasztalatokat. Az ő munkájuknak köszönhetően született meg a HOKA One One futócipő.

A cipő elsőre kétségtelen furcsa lehet a "HOKA-szűz" szemnek. A legfeltűnőbb természetesen a hihetetlenül vastag talpa, amely célja a lábat érő ütések mérséklése. A 2,5x vastagabb középtalp mennyisége egy nagyon könnyű és puha EVA-t tesz lehetővé, amely így az eddig nem tapasztalt párnázottság mellett is stabil leérkezést biztosít.

Bármennyire is furcsán hangzik, a HOKA működése sokkal közelebb áll a napjainkban főként az USA-ban egyre népszerűbb mezítlábas futáshoz, mint a hagyományos futócipőkhöz. A speciálisan kialakított talpforma a természetes földet érést és a könnyű továbbgördülést biztosítja. A sarok mindössze 4 mm-rel van magasabban lábujjaknál (ez egy átlagos futócipő esetén 11 mm), amivel a naturális - nem túlzottan sarokra történő - leérkezésre ösztönzi a viselőjét.

Mondhatjuk azt is, hogy a HOKA magáévá tette a mezítlábas futás előnyeit úgy, hogy azt egy mindenki számára élvezhető és biztonságos köntösbe csomagolja.

A 2010-es meghiúsult UTMB idején lehetett elkezdeni komolyabban hallani a márkáról, de ez alatt a bő év alatt alaposan megbolygatta futás világát. Egyaránt sikeres versenyzők, lelkes hobbifutók és sérüléssel küszködő sportolók körében. Többek között sikeres és összetartó rajongói csoportja a Facebookon jelzi, a HOKA-láz elindult világhódító útjára.  

Jelenleg három modell van a kínálatban: 

Mafate

Az ős-HOKA, ezzel indult minden.

Ezt kifejezetten terepre szánják a tervezők, a ennek megfelelően ennek a talpának a legmélyebb a profilja.

A speciális talpkiképzése igazán a lejtőkön érzi elemében magát, ahol nem hagyja "szétverődni" a futó izmait. Aki nem fogta még kezében el se hinné, hogy milyen könnyű cipő, súlya mintegy 20%-kal alacsonyabb, mint egy átlagos terepcipőnek.

 

Bondi B

Az aszfaltos változat.

A súlya valamivel még könnyebb, mint a Mafetenek, ez annak tudható be, hogy kb 10%kal kevesebb az EVA a középtalpban.

A talpának a kiképzése is kifejezetten a keményebb aszfaltra csábítja viselőjét, ennek ellenére nagyon sok HOKA versenyző ezt használja terepen is.

 

Stinson
(XT/Combo néven is ismert)

A két korábbi modell összegyúrásából született meg a HOKA "köztes" cipője, ami az aszfalttól a nem túlságosan technikás terepig társa lehet gazdájának.

A középtalpa megegyezik a Mafatevel, de a profilja nem olyan mély, és a felső része is puhább megmunkálású valamivel.

 

2012-ben mutatkozik be egy újabb cipő, a Stinson Evo, egy igazi versenycipő a HOKA-tól. Mély, technikás terepre szánt profilról, könnyű felépítményről és egyénre szabható talprészről csiripelnek a madarak.

Kb. 1 hónapja a HOKA már Magyarországon is megvásárolható, így majd egy évnyi sóvárgás után végre én is a lábamra húzhattam egyet. Választásom a Stinsonra esett, ez az ami a legjobban megfelel a jelenlegi terepeimnek.

Még tanulgatjuk egymást a cipővel, de nagyon pozitívak a benyomások. Az első héten 4 nap alatt mindjárt beletettem 70 kilit. Semmi nehézséget nem okozott az átállás az eddigi párnázott futócipőimről, az első lépéstől nagyon kényelmes és főként természetes érzés volt benne a futás. Az út minden egyenetlenségét szinte kivasalja, amiért igazán hálás vagyok, mivel mostanság elég sok a problémám a talpammal; hosszú futás után pedig gyorsabbnak érzem a regenerációt.

Az elkövetkező hónapokban tovább nyúzom majd a Stinsont, és beszámolok még a tapasztalataimról, úgyhogy folyt. köv

Javított kiadás

Címkék: maraton ringsider fut

2011.11.10. 11:01

Majd egy hónap telt el a legutóbbi bejegyzés óta, de úgy éreztem a sikertelen maraton után inkább befelé kell koncentrálnom.

Fizikálisan pár nap alatt rendbejöttem, de a belső sebek sokkal lassabban gyógyultak. Tudtam, amint módom lesz, ismét kikerekítem az egyik hosszú futásom és futok egy magán maratont.

A maratont követő második hétvégén 25 kilit írtam elő magamnak, de tudtam, hogy ha nem érzem nagyon rosszul magam 2 óra futás után, akkor megtoldom a penzumot. Szokás szerint könnyedén kezdtem, ám a tempóm még így is gyorsabb volt mint a Spar maratoni első 2 kilométerem, majd lassacskán kezdtem felvenni az utazótempóm.

A minimális elvárásom olyan 5:25 körüli átlagtempó volt, és ezt 145 körüli pulzussal könnyedén tartani is tudtam. Fizikálisan végig jó állapotban voltam, de a két héttel korábbi maraton még igencsak érződött a lábamba, olyan 28 kilométertől eléggé elfáradt és elmerevedett lábakkal róttam a köröket.

35-nél láttam, hogy van esélyem egy 3:45-ön belüli teljesítésre, ezért kissé emeltem a tempót, és így végül 3:44:58 alatt lett meg a 42,2 km. Nagyon elégedett voltam az eredménnyel: amint a 151-es átlagpulzus is mutatja, hogy a túlterhelésből adódó lábfájást leszámítva "könnyed" volt a futás. Jó tudni, hogy tapering nélkül, éhgyomorra, egy pár zselével meg némi izoval tudok 5:20-on belüli átlagokkal maratont futni.

Ez a futás nem csak a csorba kiküszöbölése miatt volt fontos, hanem egy jó maratonhoz kötöttem az idei bónuszversenyem, az 50 km-es OB-n való elindulást is. Most már annak se állt többé semmi az útjába. Hogy ott mi történt, az is kiderül következő híradásunkból...:-)

 

Szomorú vasárnap

Címkék: maraton ringsider fut

2011.10.11. 12:52

Már eltelt több mint egy hét a múlt vasárnapi maraton óta, így lassan illene írnom róla valamit, de nem nagyon tudom, mit mondhatnék eddigi legrosszabb futóélményemről. Megígértem itt is, meg az AF (Anonim Futóholisták) gyűlésen is, hogy nem fogok keseregni az idő miatt, de legrosszabb álmaimban sem számítottam 4 órán kívüli célba érkezésre. Az idő azonban még a kisebbik baj, a futás maga volt az, ami nehezen feldolgozható számomra.

Hiába voltak biztatóak az előjelek, a szombati átmozgatás alatt már érződött, hogy valami hiba van a gépezetben: a félórás átmozgató edzés alatt sikerült az idei év egyik legmagasabb pulzusát produkálnom. Persze meleg volt, de futottam én 40 fokban is már idén, így ezt az átlagot tízzel meghaladó pulzust nem nagyon tudtam hová tenni.

A verseny előtti órákban ideges voltam, de nem túlságosan, a nyugalmi pulzusom 50 körül volt, így nagyon reménykedtem, hogy a szombati formát nem mentettem át vasárnapra. A bizakodásom 1 kilométerig tartott, az 5:20 körüli kilométer végén láttam, hogy a pulzusom a tegnapi haláltáncot járja, már 155 körül van, a hasonló tempójú második kilométer végén már a 160-at ostromoltam (3 héttel a verseny előtt egy ilyen tempóval futott 35 kili adatai: 146-os átlagpulzus/155-ös max).

Az innen valószínűsíthető volt, hogy a terveim nem fognak valóra válni, de ennek ellenére megkezdtem az óvatos gyorsulást a céltempóra. Hamarosan felvettem a tervezett 5:10-5:13 közötti utazótempót, a pulzusom pedig 166 körül állandósult. 20 kilométer körül kezdtem érezni az első fáradtságot a lábaimban, 24 kilinél kezdtem kissé lassulni, olyan 5:20 körüli tempóra. 28 körül járhattam, amikor jól esett átsétálni a frissítőponton. 30 körül ért utol a kaszás: olyan görcsöt kaptam a jobb combhajlítómba, hogy térdre rogytam és két percig nem tudtam továbbmenni, teljes energetikai összeomlás. Innen még jobban próbáltam odafigyelni a frissítésre: a zselé mellé ment víz, izo, só tabletta, magnézium, de persze már késő volt, innen már nem sikerült összekalapálnom magam. A felüljáróig óriási erőfeszítések árán még többnyire ment a futás, de a Ferdinánd hídtól már több volt a séta. Teljesen kimerültem értem be a célba, az egész testem görcsbe volt, és a szívem pedig darabokban. Az egyetlen apró örömöt az okozta, hogy - bár a feladás 30 körül átszaladt a fejemen - végül célba értem.

Az elmúlt egy hét a válaszok keresésével telt. Valószínűnek tartom, hogy valamilyen kór bujkált bennem azokban a napokban, és a 30 fok körüli időjárás sem volt éppen ideális. De nem csak a külső körülmények hibáztathatók: tudom, hogy sokkal többet kellett volna innom már az verseny legelejétől, és nem csak a testem hűtésére fordítanom kiemelt figyelmet, és persze végig is alibizhettem volna egy 5:30-as tempóval is életem első maratoni versenyét - csak az nem én lettem volna. A legnagyobb hiba, amit elkövettem az az volt, hogy fejben nem készültem rá, hogy bármi probléma is történhet velem ezalatt a 42 kilométer alatt. Ezért is volt olyan nehéz ez a verseny: gálaelőadásra készültem és pokoljárás lett belőle.

Komoly terveim voltak még idén őszre. A verseny óta voltam is már többször futni, mentem már 20 kili felett is, de az öröm még hiányzik a mozdulataimból. Így mielőtt még elkezdhetném tervezni tovább az idei évemet, azt kell újra megtalálnom...

Eljött a nap amiről álmodtam, amióta tavaly februárban lefutottam az első 5 kilisemet a futópadon. Valamiért már akkor biztos voltam benne, hogy - inkább előbb mint utóbb -maratont fogok futni.

Az idei évemet teljes egészében ennek szenteltem. Tavaly 30 kilométerig jutottam, de sajnos meg is sérültem, így januárban szinte a nulláról kellett újra kezdenem. Beláttam, hogy 2010-ben sem az elszántság hiányzott belőlem, hanem a biztos talapzat, amire lehetne építkezni, így az egész évem egy nagy alapozásnak szántam. Ennek megfelelően  lassan futottam és óvatosan emeltem a távot.

Nézzük a puszta számokat: első maratoni versenyemnek 1670 kilométerrel, 155 és fél óra futással a lábamba vágok neki. Idén háromszor futottam  60 illetve 70 kilométer feletti heteket, és kétszer 80 kilinél is többet sikerült összehozni. Június óta nem volt olyan hét hogy ne futottam volna egy félmaratont, háromszor futottam 30 kilométer felettit egyszer pedig még egy maratont is: edzésből, egyedül, saját örömömre,  a szülinapomon. Ugyan volt 3 hét amikor egy kis lábfájás vagy nátha miatt nem edzettem, de - főképp a tavalyi évet figyelembe véve - ez egy nagyon jól sikerült és kiegyensúlyozott felkészülés volt számomra.

A vasárnapi verseny azért különleges számomra, mert vele le zárul egy szakasz a "futópályafutásomban". Eddig pontosan láttam az utat, hova tartok, de innentől - bármennyire is határozott elképzeléseim vannak - sokkal képlékenyebb mi is vár még rám. Ezért vasárnap bármi történjék is ünneplés napja lesz,  és ehhez az elmúlt bő egy év legkedvesebb, leginkább megszeretett futócuccait veszem majd magamra. 
 
Januárban Asics Nimbusban kezdtem újra, ez volt az a cipő, amelyikben először tudtam 5 majd 10 kilométer fájdalom nélkül futni, így bármennyire is megszerettem azóta a Vomeromat, a nagy versenyen nem kérdés milyen márkájú cipő lesz a lábamon. 
 
Futó zoknik terén is sokat kísérleteztem az év során, különleges zoknikat is használatba vettem (mi több úton van Amerikából egy 10 darabos "csúcszokni" válogatás is - erről majd még lesz szó), de a nagy napra a jól bevált 2000-es sorozatú Asics zoknit húzok. Ez volt az első igazán drága zoknim, és ahogy ötvözi a puhaságot illetve az észrevehetetlenséget az máig etalon számomra.
 
Szóval ünnep lesz a vasárnap, de azért jó lenne egy igazán jó eredményt futni. Az év elején egy 4 órán belüli teljesítés lebegett a szemem előtt, de mivel azt "könnyedén" hoztam edzésen is, így annál komolyabbak az elvárásaim. Az elmúlt hetek edzéstapasztalatai alapján azt gondolom, 3:40-en belül hoznom kell a távot, és habár nem lesz ideális futóidő holnap, azt mondom, hogy számomra - szemben a Neoton Familával - "220 alatt" kerülne közelbe a távol. 42195 méter múlva minden kiderül! :-)

Lőw András 13x teljesítette a Spartathlont, ezzel nem csak Magyarországon csúcstartó, de világszinten is a legszűkebb élmezőnyben van. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, nála egy magyar sem tud többet erről a versenyről. Két perce mutatkoztunk be egymásnak, amikor felkértem egy interjúra, ő pedig örömmel mondott igent. A beszélgetés alatt egy a világban betöltött helyét pontosan ismerő, pozitív gondolkodású és nagyon jókedvű „legényt” ismertem meg. Nem csoda, hogy a Spartathlonon indulók között komoly népszerűségnek örvend. Olyan valaki, aki örülnék, ha biztatóan rám kacsintana az athéni startnál, vagy hátba veregetne ha Tegeánál már nagyon fogytán lenne az erőm.

Hogy lesz valakiből spártai hős? Úgy tudom nem is futással kezdted?

Így igaz, gyerekként vívtam az MTK-ban. Akkoriban ott a női tör volt a középpontban, olimpiai bajnokuk is volt. Kardozójuk viszont alig, és így kivételes helyzetben voltunk, mi voltunk a „kardozó urak” akiknek csak annyi dolgunk volt, hogy évente egyszer össze kellett raknunk az OB-ra egy csapatot. Aki messze volt ettől a szinttől az futhatott, tornázhatott, focizhatott kedvére.
A középiskolában már nem éreztem, hogy minden délután feltétlen vívóedzésre kellene járnom. A futást viszont megszerettem és így azt folytattam saját örömömre. Fokozatosan kezdtem emelni a távokat: indultam a Futapesten, az volt 12 km, utána jött az Olimpia Ötpróba 28 kilométerrel. Úgy éreztem innen már a maraton sincs olyan messze, „csak” másfélszer akkora a táv. Így a második IBUSZ maratont ’85-ben már én is lefutottam.

Mikor „néztél be” először maratonon túlra?

Még abban az évben, novemberben a Dunamenti Szupermaratonon. Ezen a versenyen három nap alatt futottak a versenyzők 200 kilométert 68-64-68 bontásban. Egy barátom (Csorba Simon) mesélt róla, mondta, hogy jó buli szokott lenni, és izgalmasabb, mint egy maraton. Én addigra túl voltam már a második maratonom is, és a 42 kilométer után már ez a 68 kilométer se tűnt „olyan” elérhetetlennek. Persze volt másnap még 64 km. Végül a harmadik nap közepén elanyátlanodtam és feladtam a versenyt, de nagyon szívesen emlékszem vissza rá. Mind a mai napig meghatározó élményem.

Főleg, mivel itt hallottál először a Spartathlonról...

Igen, a Dunamentin törzsvendég volt Dusan Mravlje, aki az első három Spartathlonon második volt, kétszer (Yiannis) Kouros verte meg egyszer pedig Patrick Macke. Macke is ott volt az egyik Dunamentin és persze ott volt Sipos István (az első magyar spártai hős) is. Friss élményekkel feltöltekezve nagyon szépeket meséltek a Spartathlonról. Nekem ez a 246 kilométer akkor még nagyon soknak tűnt, de aztán ahogy folyamatosan nőttek a távok egyre kevésbé látszott elérhetetlennek. Futottam 100 kilométeres versenyen, aztán Szegeden indultam 12 órás majd 24 órás versenyen. Az első 12 óráson még 90 kilométert sem sikerült összekalapálnom, aztán egy 160 kilométer körüli 24 óra után a következő már 210 felett volt és ezután mertem elmenni a Spartathlonra.

Oké, tehát ’92-ben járunk, és te elindulsz Athénba az első Spartathlonodra. Mi tudtál a versenyről?

Azt kell mondanom, hogy szinte semmit nem tudtam arról, milyen is ez a verseny valójában. Csütörtök este 7 körül érkezett meg a buszom Athén belvárosába. Azt sejtetettem, hogy ez nem ideális, de busz nem ment minden nap, és azt gondoltam még mindig jobb mintha kedden este már megérkeztem volna (a rajt hagyományosan péntek hajnalban van) Utólag a következő évek során derült ki, hogy ez milyen szerencsés év is volt. Pénteken viszonylag felhős volt az idő és így a meleg nem szívott ki annyit a futókból. Szombatra aztán megjött a napsütés és a hőség a Tegea utáni kaptatókon eléggé meg is fogott mindenkit, de abban az évben a mezőny fele célba ért. Ez nagyon jó arány, mert átlagosan minden harmadik futó ér célba. Volt olyan év, amikor csak minden negyedik. Abban az évben viszonylag sok magyarnak is sikerült, Tabajdi Jóska volt közülünk a legügyesebb, aztán jöttem én, majd Méreg Józsi, Rápolti Gyuszi és Nemes Attilosz.

Az hogy ’92 milyen könnyű év volt, az gyorsan, már ’93-ban kiderült számomra, amikor visszamentem. Az egy elég szörnyű verseny volt, csak történtek velem a dolgok, és nem sok akaratom volt felettük. Olyanokra emlékszem, hogy borzasztó hideg volt hajnalban, jól össze is fagytam, meg hogy valamelyik ponton nem hagytak aludni. Az emlékműtől végig sétáltuk Németh Zolival az egészet. Állandóan számoltam a maradék időt és a maradék távot. Tudtam, hogy be fogunk érni, de míg előző évben ezen a részen én előzgettem, addig itt minket kerülgettek sokan.



 

És aztán jött ’94, amikor nem értél el a Királyhoz. Mi történt másként abban az évben?

A probléma egyértelműen az volt, hogy iszonyú fáradt voltam fejben. A tavaszi vizsgaszezont átfutottam (Marathon des Sables, pesti maraton, bázeli 24 óra, bretagne-i 7*50 km, szegedi 24 óra), és így ősszel egy hétre maradt három szociológia pótszigorlat és következő héten meg volt a Spartathlon. A versenyen tulajdonképpen nem volt semmi komoly bajom, csak „hagytam” hogy kicsússzak az időből. A frissítőpontokon noszogattak, hogy menni kéne, menni kéne, most már nagyon menni kéne, aztán kicsit csöndben voltak, végül elkérték a rajtszámomat, mert már három ponttal odébb kellett volna lennem.
Nemeaban buszra tettek, és a buszról láttam azokat, akiket korábban még megelőztem. Látszott, hogy ők sincsenek túl jól, de mégiscsak, ők teszik a dolgukat, amiért jöttek. Ez az egész elég lehangoló volt. Annyira nem voltam ott fejben, hogy például másnap reggel, amikor felkeltem láttam, hogy James (Zarei) ott van a szálloda halljában, és fel se tűnt, hogy koszorúban ül és ő volt a győztes. Utána persze én is lementem a többieket várni a célba. Fájdalmas volt látnom a célba érőkben azt az elszántságot és türelmet, ami belőlem akkor nagyon hiányzott. Úgyhogy kicsit magamba szálltam. Tudom, hogy a lábam „egyben volt” ’94-ben is, hiszen még a Spartathlon után két héttel kistoppoltam Párizsba futni egy 24 órásat. Úgy futottam  220-at, hogy közben aludtam másfél órát. Egyszerűen az a három szigorlat túlságosan sokat kivett belőlem, teljesen kilúgozott.

Hat év után tértél vissza és 2000 óta minden évben sikeresen teljesítetted a versenyt. Van, amelyik különösen emlékezetes?

Nyilván ez a tizenegy év nem volt teljesen egyforma. Az egyik különös emlék mindjárt a 2000-es maga. Tisztán látom magam előtt, ahogy napnyugta környékén megérkeztem oda, ahol hat évvel korábban feladtam este 11-kor, tehát vagy négy óra előnyöm volt ahhoz képest. Az ellenőrzőpont ugyanott volt ugyanannál a fánál. Talán még a szék is ugyanaz volt.

Felejthetetlen év volt még 2005 Gusztival, Az egy igazán kalandos út volt (2005-ben Lőw András vállalkozott arra, hogy sötétedéstől napfelkeltéig kíséri a farkasvakságban szenvedő Lelkes Gusztávot, együtt teljesítve vele a verseny talán legnehezebb részét, a Parthenio hegyen keresztül vezető meredek és köves szakasz is. Gusztávot előző évben felesége, az első magyar hősnő Bontovics Tímea kísérte, de akkor nem sikerült neki a teljesítés.)
Döbbenetes volt látni, hogy a korábbi sikertelen évből Guszti mennyit tanult, és az egész év számára az előkészületek jegyében telt. Azt gyorsan eldöntöttük, hogy nem végig futunk együtt, mert nem egyforma a futóstílusunk: egyikünk az emelkedőt szereti, a másikunk a lejtőt, egyikünknek itt lesz gondja, másikunknak meg ott. Azt találtuk ki, hogy alkonyatkor, összevárjuk egymást és onnantól futunk együtt hajnalig. Ahogy ránk sötétedett onnantól én mentem elől, míg Guszti a hátamon lévő lámpákat követte. Nagy szerencsénk volt, hogy két másik magyar futóbarátunk, Csató Józsi és Fendrik Laci is éppen akkor voltak a Hegynél és önzetlenül segítettek a legnehezebb szakaszon. Nestani után kezdett virradni. Ekkor elváltunk: Guszti jól volt és megígérte, hogy innen már mindenképp befejezi a versenyt. (így is lett, 34:40 alatt ért célba)


Hogyan oldod meg a frissítést a Spartathlonon? Van valami specialitásod?

’92-ben kaptam a barátaimtól valami csoda gyógynövény kivonatot pár tasakkal. Gondoltam majd a Spartathlonon használom először. Beosztottam 30 kilométerenként. Az elsőt még meg tudtam inni, de második nem oldódott fel rendesen és nagyon gyorsan kihánytam. Gondoltam ezt az életelixírt mégsem kellene csak úgy kihánynom, ezért összeszorítottam a fogam, de akkor meg sugárban jött az orromon. Úgyhogy amikor 90-nél kínálták a következő tasakot mondtam, hogy tartsák meg és innen próbáltam a saját dolgaimra támaszkodni.
A frissítőállomások most sincsenek túlcsicsázva, klasszikusokat kínálnak: sós és édes keksz, mézes kenyér, kóla. A nagyobb pontokon adnak komolyabb dolgokat, van, ahol van tészta, rizs, zöldség, joghurt, valami húsos dolog. A korinthoszi pontnál például jó 8-10 méteres terülj-terülj asztalkám van, de később az éjszakában csak egyetlen kis asztalka az egész pont. Itt már olyan szellősen mennek a futók, hogy ez is elegendő. Ma is általában ezekre a pontokra hagyatkozom, de mindig van nálam Sezamki (ez egy fajta szezámmagból és cukorszirupból készült lapocska), ami nekem nagyon bejön, mert bármikor le tudom nyelni egy korty vízzel.

Sosem próbálkoztál valamilyen „tudatosabb” frissítéssel?

Három éve sikerült „tervezett frissítéssel” végigmennem egy 12 óráson. Volt nálam 12 palackban maltodextrin meg egy kis tejsavópor és ott egy barátom (Elek Endre) segített ezeket bekeverni, összerázni, kezembe adni. Az egész verseny alatt ezen éltem,  egy kis sört ittam és ettem egy jégkrémet. Ezzel olyan jól elvoltam, olyan egyensúlyban voltam, hogy amikor vége volt a versenynek nem az volt az első gondolatom, hogy rögtön nekiállok enni, A záró vacsorán sem ettem semmit. Aztán egy Spartathlonon is megpróbáltam ezt, de azért az más, mint egy körözős verseny. Ott nem volt segítőm, tasakom és üvegem sem volt elég, szenvedtem a feloldással és aztán hagytam az egészet a csudába.
Van persze, aki a Spartathlonon is óramű pontossággal frissít, a videókon jól látszik, hogy Scott Jurek (napjaink talán legismertebb ultrafutója, háromszoros győztes) találkaponttól találkapontig ment egy-egy előre összekészített övtáskával.
Ehhez valószínűleg több önuralom és fegyelem kell. Én ennél képlékenyebben keresgélem, hogy mi az, ami segít jó karban maradni és vidámabbnak lenni. Tehát ha én nem ezt a csodaturmixot kívánom, nem annyira érdekel, hogy mennyivel leszek lassabb amiatt, hogy amit eszek abban ennyivel meg annyival kevesebb hasznos dolog van meg nehezebben emésztődik. Felszabadultabb vagyok, ha kedvemre ehetek.

A felszerelésedben van valami speciális?

Az elmúlt években mindig ugyanabban a pólóban futok a Spartathlonon, aztán a verseny után hazahozom, kimosom és elteszem a szekrénybe. Ahogy közeleg a szeptember mindig egy kicsit feljebb teszem a futócuccok között, hogy gyakran meglássam, és eszembe jusson hova is készülök. Nagyon régóta Asics cipőket használok, nagyon szerettem az 1000-es sorozatot. Az új kedvencem a DS Trainer. Az elmúlt 2-3 évben abban indultam. Általában csak versenyen futok benne, de most elmentem benne edzőtáborba, mert nem akartam bolti tisztaságúban menni Athénba. Bár nekem úgyis jó lenne, de akkor röhögnek rajtam a rajtban, hogy zsír új cipőben vagyok. Minden új cipőt egyszer megkötök az első használatkor, olyan lazára, hogy könnyen ki tudjak lépni belőle, és aztán többé nem nyúlok a csomóhoz. Volt már hogy szorosabb volt a fűző és megnyomta az inamat. Annak meg sosem lesz jó vége. Néha egy-egy körmömet el szoktam veszíteni, de most is megvan mind a tíz. Ezen is szoktak nevetgélni japán futólányok, akiknek két lábukon csak három köröm van: „Hihihi, 10 körmű, 10 körmű”. Nagyobb, lazára fűzött cipő, vékony zokni és sok hintőpor, nekem ez vált be.

Nem vezetsz edzésnaplót. Tudod, hogy mondjuk idén mennyit futottál, hány kilométerrel a lábadban mész Athénba?

Klasszikus edzésnaplóm nincs, most a naptáramban írogatom a futásaimat. Nem egész évben futottam, és ez egy téli 24 óráson eléggé meg is látszott, mert 12 óra lett belőle, olyan 100 kilométer körül hoztam össze. Aztán kicsit összekaptam magam, voltam Veszprémben 6 óráson, Sárváron, lefutottam a Terepszázast és az Ultrabalatont. Nekem bevált az a módszer, hogy az egyik verseny edzés a másikra, ennyi versenyt úgysem lehet egyformán csontig nyomni.
A rajtnál aztán sosem vagyok nyugodt. Azt pontosan látom, hogy ennek mosolygós, bizakodó társaságnak közel kétharmada el fog hullani. Most még mindenki nagyon elszánt, de fél-egy nap múlva az árokparton „sírdogálnak” majd nagyon sokan. Nyilván mindig aggaszt kicsit, hogy én melyik csapatban leszek, de valahogy úgy érzem, hogy nekem dolgom van Spártában.


Szeretnék neked jó versenyt kívánni, de vajon létezik-e olyan, hogy „ideális” Spartathlon?

Nem hiszem, hogy másfél napot, 30 órát ki lehet húzni gond nélkül. Én statisztikus vagyok, azt gondolom, hogy valami biztosan történni fog. Lehet, hogy az időjárás nem passzol, vagy én nem leszek olyan hangulatban, nem jól osztom be az erőmet vagy eléhezek. Amire megpróbálom magam felkészíteni — amiért szurkolok — az az, hogy ezeket menedzselni tudjam, és ezeken sikerüljön átlendülnöm.
A 90-es évek végén a National Geographic forgatott egy dokumentumfilmet a Spartathlonról. Féltáv környékén történt, hogy ráakadtak Jamesre (Zarei, kétszeres győztes), aki épp nagyon szörnyen nézett ki: szürke fejjel, logó karral, eléhezett állapotban került kamera elé. És amikor megkérdezték, hogy érzi magát, nyilván nem mondhatta azt, hogy rosszul vagyok, de azt se merte mondani, hogy köszönöm jól, hanem azt mondta, hogy „Jól akarok lenni!”.
Szerintem ez a kulcsa a Spartathlonnak. Ez az akarás legyen meg benned, hogy ha valami gond van, azon minden erőddel túl akarsz lendülni, mert neked itt dolgod van, oda kell érned Leonidas-hoz.

Köszönöm a beszélgetést és „legyél jól” a Spartathlonon!

Köszönöm.
 

„Mielőtt a hadvezérek elhagyták volna a várost, követet küldtek Spártába, egy Pheidippidész nevű athéni férfit, aki nagyon gyorsan tudott futni, és ez is volt a foglalkozása...
...az Athénból való indulása utáni napon már meg is érkezett. Felkeresvén az elöljárókat, ezt mondta: Lakedaimóni férfiak! Az athéniak azt kérik tőletek, hogy siessetek a segítségünkre, és ne nézzétek tétlenül, hogy a legősibb hellén várost a barbárok leigázzák."


A fenti sorok Hérodotosz "A görög-perzsa háború" című művéből valók, és számunkra azért kiemelt fontosságú, mert az abban megénekelt futás adta az ötletet 1982-ben a brit légierő öt futójának, hogy kipróbálják, vajon el lehet-e futni Athénből Spártába másfél nap alatt.

Útjuk során a nagy távolságon túl további nehézségekbe ütköztek, a sok helyen rossz minőségű út, a térképek használhatatlansága és a latin betűs útjelző táblák hiánya egyaránt nehezítette a hírnök útjának rekonstruálását. A nem mindennapi kaland végén kettejüknek John Fodennek és John Scholtennek sikerült 36 órán belül Spártába érniük, a következő évben pedig már egy verseny szervezésébe fogtak Pheidippidész futása emlékére. 246 kilométer Athén és Spárta között, 36 órás szintidő alatt.

Azóta minden szeptember utolsó péntekén mindenre elszánt ultrafutók csoportja tartja izgalomba az ébredező Athént: megszületett a Spartathlon.

Talán nem túlzás a Spartathlont a világ legkeményebb ultraversenyei közé soroloni, elég ha azt az adatot figyelembe vesszük, hogy habár mára elég javult a teljesítési arány, még mindig nem haladja meg a 40%-ot. Azaz minden tíz futóból várhatóan négy ér csak célba, miközben a feladásra kényszerült 6 is sokat próbált ultrafutó, aki a szabályok értelmében, 10 és fél óra alatt futott már 100 km-t vagy teljesített már 200 km-es versenyt vagy eljutott már szintidőben a Spartathlonon a 172 km-es ellenőrzőpontig életében. A versenyen a már önmagában is embert próbáló 246 kilométeres útvonalon túl a szoros és igen komolyan vett szintidő, az időjárás kiszámíthatatlansága valamint a folyamatosan emelkedő és lejtő útvonal az indulók legfőbb ellenségei.

A görögök maguk "történelmi" ultrafutóversenynek nevezik a Spartathlont, ahol gondosan ügyelnek rá, hogy évről-évre minél többet megőrizzenek a klasszikus olimpiai szellemiségből. A versenynek nincs névadó szponzora, sőt nincs díjazása sem: valamennyi versenyző, aki eljut Leonidász király szobrának a lábáig (hivatalosan a szobor lábának megérintését tekintik a célba érésnek)  egy érmet és egy koszorút kap valamint kortyolhat az Evrotasz folyó hűsítő vizéből. Az ellenőrzőpontok személyzete évről-évre változatlan, a visszatérő versenyzőket szinte már jó barátként üdvözlik, sőt van pont amely apáról-fiúra öröklődött a verseny 29 éves története során.

A versenyt összesen 75 frissítőpont tagolja apróbb résztávokra, de klasszikusan hat szakaszra szokták osztani.

  • Athéntől Korinthoszig nyúlik a verseny első, leghosszabb szakasza, amely a 22-es számú ellenőrzőpontig tart. Ennek a résznek a legszigorúbb a szintideje, 9 és fél óra az engedélyezett idő, azaz átlagosan 7 perces kilométerekkel kell a futóknak teljesíteni ezt a 81 kilométert.
  • Korinthosztól Nemeaáig fekvő 43 kilométeres szakasz a 22-35. ellenőrzőpontig tart, elvárt érkezési idő 16 óra. Az igazi senki földje, már túl van az ember egy kemény, tempós közel 10 órán, de a cél még felfoghatatlanul messze van. Nem csoda hogy itt adják fel legtöbben a versenyt.
  • Nemeától Lyrkeaig, a 43. ellenőrzőpontig tart a harmadik szakasz. A legtöbben ide már sötétedésben érkeznek, és ez az az útszakasz ahol a legkevesebbet javult az útminőség John Fodenék első futásához képest. A 24,5 kilométeres szakasz végére 20 óra alatt el kell érni.
  • Lyrekától Nestaniig tartó 23 kilométeres szakasz talán a legkeményebb az egész versenyen. Közel 160 kilométer futás után egy 8 kilométer hosszú 800 méter szintemelkedést tartalmazó kivilágítatlan, sokszor úttalan ösvényeken vezető emelkedőt kell teljesíteni, hogy felérjenek a Parthenio-hegyre. Aki tovább akar indulni, annak legkésőbb 24 és fél óra alatt kell Nestaniba, az 52-es ellenőrzőponthoz érkezni.
  • Nestanitól Tegeaig tartó szakasz a legtöbbeknek a hideg éjszakából való éledezéssel telik, az ismét felkelő nap azonban hirtelen nem várt erővel tudja ontani melegét. A 60-as ellenőrzőpontig tartó szakasz 23 kilométerének megtételére 3 és fél órát biztosítnak a szervezők, így innen legkésőbb szombat 11-kor tovább kell indulni.
  • Tegeától Spártáig tartó utolsó szakasz nem könnyíti meg az elgyötört, jellemzően már több mint egy napja futó versenyzők dolgát: egy 20 kilométeres emelkedő és egy 30 kilométeres lejtőt kell leküzdeni annak aki kézbesíteni akarja az üzenetet a Királynak.


A Spartathlon eddigi 28 évében összesen 16 embernek sikerült megnyerni a versenyt. Az egyszeres győztesek között ott találjuk a magyar Bogár Jánost is, aki 1991-ben ért leghamarabb Leonidász szobrához. Kétszeres győztes az angol James Zarei, a japán Ryoichi Sekiya és a görög Kostas Reppos, míg háromszor a svéd Rune Larsson a német Jens Lukas és az amerikai Scott Jurek győzedelmeskedett. Jureknél egyetlen ember tudta csak gyorsabban futni az Athén-Spárta távot, a görögök legendás ultrafutója Yiannis Kouros, aki négy indulásból négyszer nyert a versenyen és a négy leggyorsabb teljesítés is a nevéhez kötődik.

A Spartathlon győztes idők a pálya változatlansága dacára is komoly ingadozást mutatnak, ami szintén a versenykörülmények tervezhetetlenségét mutatja. 24 órán belüli idővel csak 14-szer, azaz átlagosan minden második évben diadalmaskodtak. Kouros 84-es pályarekordja és a leglassabb győztes, Rune Larsson 93-as ideje között több mint 6 és fél óra az eltérés, de ha Kouros négy győzelmét nem számítjuk, akkor is 4 és fél óra van a leggyorsabb és leglassabb győztes idő között (ez több mint 1 perccel lassabb tempót jelent kilométerenként!).

A pénteken induló idei Spartathlonon természetesen magyarokért is szoríthatunk. Ott lesz a rajtnál a legsikeresebb magyar Spartathlonos, a 13x-os teljesítő Lőw András, az ultratrialonos Szőnyi Ferenc az elmúlt két évben leggyorsabb magyar Tóth Attila (a képen) és a jelenleg legjobb ultrásnőnk Lubics Szilvia is. A magyar indulók (rajtszám és név):

8 Lőw András / 22 Szabó Béla  / 35 Lesi Zoltán / 122 Lajkó Csaba / 147 Noszik János / 148 Lengyel István / 176 Szőnyi Ferenc / 180 Fazekas János / 188 Lubics Szilvia / 189 Méreg József / 275 Tóth Attila / 330 Gyurján Tamás  / 354 Bögi Sándor

A szurkolóknak érdemes az index szakirányú topikját felkeresni, péntek hajnaltól engem biztos ott találtok majd...

Ajánlott olvasmány: a magyar hősök által szerkesztett wikipedia oldal, amelyen találtok versenybeszámolókat is.

(fotók: hunrun.com, spartathlon.gr)

Hát eljött ez a hétvége is. Rutinos maratonosok és minden általam olvasott edzésterv egyetért abban, hogy három héttel a nagy verseny előtt még fusson az ember egy harminc körülit, és ezzel zárja le a felkészülés igazán kemény részét. Nálam ez az "utolsó" hét így alakult:

 

A héten több fontos dolog is történt: három futás után kezdünk összeszokni az új Asicsemmel, végre igazán jól esik a mozgás benne, így hivatalosan is ez lett az október 2-ai fellépő cipőm, illetve a hétvégi hosszúfutás, amely az eddig második leghosszabb futásom volt  a maga 35 kilometerével igazán jól sikerült.

Végig jó erőben éreztem magam, a versenyen használatos felszerelés remekül működött a főpróbán, és folyamatosan kissé gyorsuló tempóval, holtpont nélkül tejesítettem az idei leggyorsabb hosszú futásomat. Az átlagtempóm nem sokkal maradt el az elképzelt maratoni sebességemtől, az átlagpulzusom jócskán 150 alatt maradt, azt hiszem igazán bíztató előjelek a versenyre.

A következő három hét már a formaidőzítés időszaka: fokozatosan csökkenő edzés intenzitás, egyre több pihenés és mentális ráhangolódás szerepel a programban. Őszintén szólva nem is tudom, mit fogok a felszabaduló időmmel kezdeni...;-).

A T-2. hétre még a szokásos hét 80%-át javasolják egy 20-25 kilométer közötti hosszúval, míg a T-1. hét már tényleg igen laza, 60%-a a szokásosnak, egy 15 körüli hétvégi hosszúval, amibe vérmérséklet szerint lehet némi versenytempót is csempészni. Az én esetemben ez 55 illetve 40 kili körüli heteket jelent az elkövetkezőkre. Utána pedig már csak hetet kell aludni...

Enni vagy nem lenni

Címkék: maraton cuccok és kütyük

2011.09.07. 10:50

Közeleg az év legnépszerűbb maratonja, és ilyenkor mindig felmerülnek a kérdések a frissítéssel kapcsolatban is. Ez lassan esedékes is, a hétvégén lefutjuk az utolsó igazi erőpróbát, a hagyománynak tekinthető, "még egy utolsó 30-as három héttel a maraton előtt" mottó jegyében, és utána már csökkenő edzések mellett a legfontosabb feladatunk az, hogy a versenyen minden a lehető legjobban alakuljon.

Egy átlagos négy órás maratont alapul véve mondjuk 3000 kalóriányi energiafelhasználással kell számolnunk. Feltételezzük, hogy a felkészülés jól sikerült, volt elég hosszú futásunk ahhoz hogy a szervezetünk megtanuljon zsírt is égetni futás közben, így mondjuk a kalóriák kétharmadát kell szénhidrátból fedezni, ami durván 2000 kalória, azaz 500 gramm szénhidrát. Ennek egy részét a helyes szénhidrátfeltöltéssel tudjuk fedezni: a verseny előtti három napban fogyasszunk kifejezetten szénhidrát dús, lehetőleg összetett szénhidrátokban gazdag ételeket és igyunk is hozzá eleget.

Ugyanakkor, az így csurig töltött glikogénraktárunk egy jól megválasztott  (kellően alacsony intenzitású, az anaerob zónát nem ostromló) versenytempó esetén sem garantálja másfél-két óránál tovább a szükséges energiát. Ezért is kiemelt fontosságú a verseny közbeni optimális mennyiségű és összetételű frissítés.

Az egyértelmű, hogy elsősorban a szénhidrát bevitel jöhet szóba prózai okok miatt: ez amely a legkönnyebben hasznosul energiává. Egy átlagsportoló kb 60 gramm szénhidrátot tud egy óra alatt feldolgozni, ennél többet tehát felesleges, kevesebbet pedig nem célravezető bevinni. Ezt a mennyiség bejuttatni csak a frissítőpontok kínálatára hagyatkozva szinte lehetetlen: óránként két frissítőponttal számolva, a pontonként felkapott 1 deci izoital és egynegyed banán - (6+6)*2=24 g szénhidrát - a szükséges szénhidrátmennyiség felét se fedezi.

Ebből következik, hogy a felkészült futónak saját magának kell gondoskodnia a frissítése legalább egy részéről. Ha nem kíván több liter izoitalt  magával cipelni, akkor a legjobb megoldás számára valamilyen energiazselé használata (a fennmaradó kalória  természetesen másként is bevihető: csokival, krémessel, zöldbabfőzelékkel vagy brassói aprópecsenyével, de ezeket a nem optimális összetételük és praktikusnak éppen nem nevezhető fogyaszthatóságuk okán most kizárnám :-)).

Úgy tapasztalom hazánkban még van egyfajta idegenkedés ezektől a speckó cuccoktól, pedig ha  valamikor akkor éppen ezek a szénhidrát- és elektrolittöltények esetén érdemes az embernek kihasználni az modern élelmiszeripar találmányait. Nincs ezekben semmi ördöngösség: könnyen emészthető szénhidrátok és szükséges ásványi anyagok pontos összetételben, kifejezetten a terhelés alatt álló szervezet ígényeit figyelembe véve. Még időben vagytok, a hétvégi hosszúnál még elkezdhetitek próbálgatni őket, hogy 3 hét múlva meglegyen a számotokra megfelelőt! :-)

(fotók:www.elitefeet.com és dailyhiker.com)

Emlékszem tavaly ilyenkor milyen izgalommal készültem első félmaratonomra: időterveket kovácsoltam és frissítőpontokat tervezgettem, és úgy éreztem, mint mindenki az első megmérettetése előtt, hogy az életem múlik rajta.

Azóta futottam még két félmaratont, javítottam több mint tíz percet az akkori 1:55-ös időmön, de az élet úgy hozta, hogy a második "nájkimon" nem az órával harcoltam. Illetve dehogynem, csak nem úgy, mint a legtöbben: nem a korábbi futásaimnál gyorsabb, hanem jóval lassabb futást terveztem. Ugyanis a SUHANJ! alapítvány - amely lelkesítő munkájával, szuper önkénteseivel és főként fantasztikus "Suhancaival" végigkíséri, és folyamatos inspirációval tölti meg futásaimat - idén izgalmas feladatot kapott: mi lettünk a 2:30-as iramfutók.

Az iramfutónak lenni különleges dolog: egyenletes vagy egyenletesen lassuló tempóban futva kell a meghatározott szintidőre célba érkezni, támaszt nyújtva mindazok számára, akik a csapathoz csatlakozva szeretnék biztosítani adott szintidő alatti célba érkezésüket. Ennek megfelelően próbáltuk komolyan venni feladatunkat: szombaton futópróbát tartottunk, hogy a 7 perc/km körüli tempót begyakoroljuk, pontos menetrendet készítettünk az útvonalra, és a verseny reggelén fokozódó izgalommal foglaltuk el a rajthelyünket a narancssárga lufikkal, 2:30-as iramfutói táblánkkal és hat suhancunkkal. Indulás előtt néhányan odajöttek, érdeklődtek a tervezett tempóról, és próbáltunk mindenkit megnyugtatni, és minél alaposabban tájékoztatni a várható nehézségekről.

Fantasztikus élmény volt a rajt, amikor vagy 10 perccel a pisztoly eldördülése után végre mi is áthaladtunk a startvonalon. Innen az első kilométer a tempó megtalálásáról szólt, majd a későbbiekben ezt sebességet próbáltuk minél pontosabban tartani.

Nagyjából négy kilométernél járhattunk, amikor az első nehézségekbe ütköztünk: a pokolian forró budai rakpartra kanyarodva teljesen kiürült frissítőasztalok fogadtak minket. Amíg Berta Feri cimborám megállt a futókkal és próbáltak némi vizet összegyűjteni, addig én a tempót egyenletesen tartva futottam tovább. Néhány perc alatt újra összerázódott a bolyunk, és folytattuk utunkat, de sajnos a következő frissítőponton is hasonló helyzet fogadott bennünket.

Itt is több időt töltöttek futóink, mint ami optimális esetben szükséges lett volna. Néhány perc múlva ugyan ekkor is visszarendeződött mellém a csapatunk, de már érződött, hogy a meleg kezdi megtenni hatását: egyre nehezebben tartották a tervezetnél még kicsit lassabb tempónkat és kezdtek elmaradozni mellőlünk. Ekkor nagyjából fél távnál voltunk, és hiába próbáltuk biztatni őket, túlságosan nagy volt a forróság és túlságosan messze még a cél. 

A 14,5 kilométernél lévő fordító fordulópont volt a csapatnál is: a visszaúton láttuk, hogy eddigi futóink bizony már jócskán lemaradva követnek csak bennünket. Mi természetesen tartottuk a tempót de egyre többen kényszerültek belegyalogolni a távba és egyre többen "csúsztak" vissza hozzánk.

Ferivel úgy döntöttünk, hogy ő is visszamarad kicsit, hogy lemaradt kerekesszékes suhancainkat támogassa, így innentől egyedül futottam a narancs lufikkal. A felüljáró előtt még összeszedtünk pár embert és együtt kezdtünk bele a mászásba és az ereszkedésbe. 19 kilométernél mindenkit előre küldtem, de sajnos keveseknek volt már csak ereje a hajrázásra. A ligetbe érve még mintegy 30 embert sikerült a néhány száz méteres finisre rábírni, aztán a csapat végén 2:29:31-el értek célba a narancs színű lufik. (a fenti térképre kattintva megtekinthetők a futás részletei, a 5. kilométernél későn nyomtam a részidőt, a 13-14. között pedig elfelejtettem nyomni)

Személy szerint nekem ez a futás a legkülönlegesebb félmaratonom volt: nem a fizikai teljesítés, hanem a hangulat ás az élmények miatt. A tempó a forróság dacára sem viselt meg, habár a lábam a lassú tempó miatt módosult lépéshossz miatt kissé megfájdult. Így négy héttel a maraton előtt jó kis edzés, jó tapasztalatszerzés és felejthetetlen élmény volt ez a vasárnap.

(fotók: futanet.hu és SUHANJ!)

Már csak hármat kell aludni és elérkezik az év egyik legjobban vár futóeseménye, a 26. Nike Félmaraton.

A félmaraton különleges táv: már komoly felkészülést igényel, de még nem kíván olyan lemondásokat az embertől, mint egy tisztességes maratoni edzésterv.

Egy egészséges és tettre kész ember egy év alatt - akár a nulláról indulva is - magabiztosan felkészülhet rá, és ami a legfontosabb, az egyik legnagyobb legendának, a maratonnak az előszobája.

A futó bloggerek is aktívan készülnek a vasárnapra, míg pantomimes, az Ennyire Futja egyik gazdája az 1:45-ért fog küzdeni, jelenleg még a cipőválasztáson és a verseny előtti parán morfondírozik, addig Lemúr Miki a Hosszútáv blog társguruja 1:39-ről álmodozik és nagyon jól használható ütemtáblás karszalagot ajánl figyelmünkbe.

Nagy nap lesz a vasárnap Dagadt Köcsög életében is, ő egy fogyókúrával párosított életmódváltás részeként kezdett futni és lett e sport szerelmese. Egész évi munkájának gyümölcsét fogja remélhetőleg sikeresen leszüretelni egy 2 órán belüli félmarcsival.

Egyéni rekordja megdöntésére készül jubileumi "nájkiján" Gusztos Peti barátom is, az ő gondolatait is feltétlen olvassátok el!

Ne feledkezzünk meg a Futóblog-ról se, ahol egy szívbe markoló és elgondolkodtató posztot olvashatunk a vasárnapi verseny egyik legkülönlegesebb indulójáról.

Én idén nem egyéni csúcsjavításra készülök, ennél sokkal különlegesebb utazás vár rám: a SUHANJ! alapítvány csapatával, futócipőben és kerekesszékkel suhanó barátokkal együtt futom a 21 kilométert, ahol Berta Feri cimborámmal a 2:30-as iram betartása lesz a feladatunk.
 

 

Remélem mindenki készen áll a nagy megmérettetésre, más feladatunk már nincs mint pihenni, feltölteni a glikogénraktárakat és lehetőségekhez képest nyugodtan felsorakozni a rajtnál. Kívánom mindenkinek, hogy igazi ünnep legyen neki a vasárnap és jól megérdemelt elégedettséggel fusson át a célszalagon!

Még öt hét van a maratonig, a múlt heti durvulás után egy kicsit lazább hetet terveztem, szintén öt edzés, és egy 25 kilométer körüli hosszú volt az elképzelésem. A hetem végül is így alakult:


 

A hét közepén volt egy kisebb holtpont, a szerdai hőségben alább kellett adnom az elképzelésemből, de a kimaradt kilométereket végül is másnap pótoltam.

A hosszú futásom éppen az ellenkezője volt a múlthetinek, míg akkor versenykörülményeket teszteltem, és ezért sok zselés frissítéssel és a versenyre szánt kompressziós lábszárammal futottam, most kompresszió nélkül nyomtam a kiliket és csak vizet ittam, mint a palánta. Csak a Vomero meg én.

A futás tulajdonképpen nagyon jól ment, pihentebb lábakkal a múlt hetinél nagyobb és egyre gyorsuló tempót diktáltam. 23 kilométernél a glikogénraktár kiürülésekor jött egy kis holtpont, de nem volt vészes, inkább fejben fáradtam el, de összekaptam magam és befejeztem az eltervezett futást. Végül jócskán 150 alatti átlagpulzussal és a tervezett maratoni tempónál néhány másodperccel lassabb átlagokkal zártam a napot.

A kissé meggyötört lábakat vasárnap egy könnyű 8 kilis regeneráló futással "kényeztettem". A héten így is összejött több mint 70 km, most tényleg kis lazítás jön, hét közben 2 futással és vasárnap egy 2:30-as SUHANJ! teames félmaratonnal. Kíváncsian várom, az hogy fog esni.

 

A hét legfontosabb eseménye az UTMB volt, ilyenkor két napig folyamatosan az interneten lógok és lesem a csordogáló információkat. A TDS és a CCC nagyon jól sikerült, az elöbbin talán Tóth-Varga Judit kategória 3. helye, míg a CCC-n Pépp Csaba 26. helye jelentette a legnagyobb örömöt.

Az UTMB azonban ismét megmutatta hogy miért is a világ legnehezebb terepviadala: a 12 magyar indulóból végül négyen fejezték be a versenyt: Lórántfi Csaba (613.), Juhász Balázs (554) Polgár Pál (133) és Németh Csaba. Csaba óriásit versenyzett megint, szinte egyedül nyomta végig a távot, a kéz a kézben futó 3 fős spanyol Salomon kommandó (Jornet, Karrera, Heras) és a The North Face talán legnagyobb sztárjának Chaigneau-nak a nyomában (ők négyen a képen), és végül a fantasztikus negyedik helyen végzett.

Szasza jóvoltából mindannyian megnézhetjük Csaba felemelő befutóját:
 

Csabi célban from szasza on Vimeo.

(fotó: Salomon running) 

Ülünk az irodában, futunk a Szigeten vagy a Népligetben, izzadunk a BKV-n, a kocsinkban vagy a kerékpáron és esetleg nem is sejtjük, hogy néhány magyar az Alpok meghódítására készül. A héten zajlik ugyanis a világ egyik legkeményebb és legrangosabb ultraterepfutó viadala az Ultra-Trail du Mont Blanc (UTMB).

Az UTMB tulajdonképpen nem is egy verseny, hanem három, kiegészítve egy fantasztikus "teljesítmény-útvonallal". Legpatinásabb mindközül maga az UTMB, az esemény névadója. 2003 óta rendezik meg, mára kétségkívül a világ legnagyobb presztízsű terepultrájává nőtte ki magát. 166 kilométeres útvonala három országon megy keresztül, szintemelkedése 9600 méter, a sikeres teljesítőknek maximálisan 46 óra áll rendelkezésükre, a legjobbak várhatóan 20-26 óra között fognak célba érni.

A szervezők 2300 főben maximálták az indulók számát, az idei mezőny a talán valaha volt legrangosabb: a nagyágyúk közül Kilian Jornet, Jez Bragg, Iturrieta Zigor, Scott Jurek, Geoff Roes, Sebastien Chaigneau, Tsuyoshi Kaburaki és Mike Wolfe éppúgy a nevezettek között van, mint a mi Németh Csabánk.

Idén 16 magyar indul a versenyen, köztük ahogy már említettem a legjobb magyar terepultrás Németh Csaba (a képen), aki már négyszer volt a legjobb nyolcban a versenyen, sőt  2006-ban a dobogó második fokára állhatott, illetve Lőrincz Olivér, aki idén két rangos versenyen jelezte, hogy lassan de biztosan ő is közeledik a világ élvonalához.

A rajt pénteken 18:30-kor lesz Chamonix-ban, és a szerencsés teljesítők ugyanide érkeznek meg 1-2 napon belül. A magyar indulók névsora (rajtszám/név):

1530 Németh Csaba / 2548 Farkas László / 3239 Hegedűs Ákos / 3045 Horváth Péter / 3132 Husson Yvan / 2439 Jan Emmanuel / 2876 Józsa Miklós / 1554 Juhász Balázs / 3270 Kovács Imre / 2065 Lorántfi Csaba / 1532 Lőrincz Olivér / 2398 Szász Norbert / 1572 Papp Gergely / 2180 Polgár Pál / 3550 Bajcsi Sándor / 3195 Tamási Géza

A CCC (Courmayeur Champex Chamonix) sokan tekintenek úgy, mint az UTMB kistestvérére, a 2006 óta megrendezett futam az UTMB-s kör északi karéját tartalmazza Courmayeur-tól Chamonix-ig a futás iránya megegyezik az UTMB-éval.

Tévedés lenne e verseny esetében valami könnyített kis túrácskára gondolni, az 1800 induló futását 98 kilométer és 5600 méter szintkülönbség nehezíti, a sikeres teljesítéshez 26 órát biztosítanak a szervezők. A rajt péntek délelőtt 10:00 órakor lesz Courmayeurban, ahol szintén lesznek magyarok:

7502 Ács Tamás / 5545 Dévényi Ildikó / 7430 Molnár Tamás / 6126 Orsós Szabolcs / 5051 Pépp Csaba / 5030 Sperka Tamás / 5546 Szabó Judit / 5383 Zenyik Robert / 5049 Zétényi András

A TDS (Sur les Traces des Ducs de Savoie) tulajdonképpen a középső testvér, a versenyek közül pedig a legfiatalabb, eddig mindössze egyszer 2009-ben rendezték meg, a tavalyit a versenyzésre alkalmatlan időjárási viszonyok miatt törölték.

A start csakúgy, mint a CCC esetében itt is Courmayeurban van, a cél pedig Chamonixban, az irány éppen az ellentéte az UTMB-nek illetve a CCC-nek, dél felé indulnak és délről közelítik meg a célt.

Az 1200 indulóra 110 kilométeres út vár amelynek során a szintemelkedés 7100 méter, a teljesítésre 31 óra áll rendelkezésükre.

A versenyek közül ez rajtol legkorábban, csütörtök délelőtt 9 órakor dördül el a rajtpisztoly. A magyar indulók, akikért szoríthatunk:

8141 Kimmel Péter / 8600 Kovács Domonkos / 8592 Medgyessy Gergely / 8887 Tóth-Varga Judit

Szintén most kerül megrendezésre a PTL (La Petite Trotte à Léon) nevű teljesítménytúra is (hangsúlyozottan nem verseny) ahol a két vagy három fős csapatok arra vállalkoznak, hogy minden külső segítség nélkül végigjárják a Fehér hegy "nagy túráját". A mindössze GPS-szel és nem ellenőrzőpontokkal kijelölt útvonal évről-évre kissé változik, a hossza valahol 300 kilométer az összes szintemelkedés pedig 25000 méter körül alakul. A 80 csapatban maximalizált kalandra 138 órájuk van az indulóknak, ahol minden alakulatnak kell hogy legyen olyan tagja aki korábban már teljesített UTMB-t. A PTL résztvevői már útnak is indultak hétfőn 22:00 órakor Chamonixból.

Ha többet meg akartok tudni erről a fantasztikus versenyről olvassátok el Németh Csaba  és Karlowitz-Juhász Tamás 2009-es UTMB beszámolóját, megéri...:-)

A legfrissebb hírekért és szurkolni gyertek a terepfutás topic-ba, péntek délelőttől minden bizonnyal nagyüzem várható. Engem biztos ott találtok, bor_kedvelő néven...:-)

(fotók: www.ultratrailmb.com és www.transgrancanaria.net)

Lassan célegyeneséhez érkezik a maratoni felkészülésem, hat hét múlva itt a verseny, amire egész évben készülök. Az edzéstervem szerint a mostani volt a legkeményebb hét, 80 kilométert meghaladó össztávval, benne tempósabb futással és harminc kili feletti hétvégi hosszúval. Ennek megfelelően nem nevezhetem most éppen kipihentnek magam, de tudom, hogy megérte. Így alakult a hetem:

 

 

 

 

 

 

Mindig pulzuskontrollal futok, és általánosságban elmondható, hogy a kilométereimet könnyű/normál tempóban futom, ami nálam 150 vagy az alatti pulzustartományt jelöl. Azonban a verseny közeledtével most próbálgatom, hogy hat majd a szervezetemre a maratoni versenytempó, ezért szerdán 14  és csütörtökön 10 kilit futottam kissé tempósabban.

Sokkal okosabb nem lettem, még  mindig kissé tanácstalan vagyok mi is legyen pontosan a célidőm.

A szombat esti 14 kilométer kissé lemerített, így vasárnap hajnalban kellőképpen fáradtan álltam neki a maratonig az utolsó előtti 30 km feletti futásomnak. A terv az volt, hogy jelmezes főpróbát is tartok, ezért 10 kilométertől félóránként megettem egy zselét, valamint kipróbáltam a héten megjött Zensah kompressziós lábszáramat is.

Minden remekül ment, a pulzusom sikerült végig alacsonyan tartani, a gyomrom úgy nyelte a gélt, mint kacsa a nokedlit és végig erősnek éreztem magam.

Sajnos a 3 óra körüli futásokon mostanság elkezdtem kidörzsölődni, így ennek a megoldása még az elkövetkező hetekre marad. Ja, és még a versenyre szánt cipőm sincs meg. De erről majd valamikor legközelebb...

Egy fogadalomról

Címkék: ringsider fut

2011.08.18. 09:13

2010 februárjában történt, hogy egy edzőteremben egy futópad láttán felötlött bennem, vajon le tudok e futni öt kilométert. Ugyan rendszeresen fallabdáztam, de akkor kb. tíz éve nem futottam már folyamatosan öt percnél többet. Sikerült is a dolog, éppen fél órát vett igénybe. Meglepő módon nagyon jól éreztem közben magam, sem fizikálisan nem vett ki túl sokat, sem nem unatkoztam közben egy kicsit sem. It was the beginning of a beautiful friendship.

Onnantól fogva hetente kétszer-háromszor lejártam kedvenc futópadomra, hamarosan elértem a 10 kilométert is, majd az első futás után két hónappal jött is az első versenyem, a Vivicitta. Szóval elég nagy tempót diktáltam a szervezetemnek, és az természetesen egyetlen választ adhatott erre: lesérültem. Két hónap futás után majd egy hónap pihenő következett, a futók talán legnagyobb rémálma, a IT-szalag szindróma kötötte béklyóba az edzéseimet. De ekkor se tanultam, néhány bemelegítő hét újra őrült iramra késztettem a szervezetemet: túlságosan gyorsan nyújtottam a futótávot és akkor még pulzuskontroll híján túlságosan nagy erőfeszítésre késztettem magam futás közben. De hisz megvolt már az "álom" az őszre, szeptemberben félmaraton és rá négy héttel pedig 30 kilométeres verseny szerepelt a terveimben.

A nyár során komoly fáradtságokkal és mindig fájó lábakkal küzdöttem le a növekvő távokat, és mire augusztus elején megvettem az első pulzusmérőmet már késő volt. A félmaraton - a felkészülés hibáihoz képest - tulajdonképpen simán ment, de a 30 km-es verseny már keményebb diónak bizonyult, amit azonban a komoly falnak futás és az egyre fokozódó lábfájás ellenére még befejeztem. Utána jött azonban a feketeleves, újabb IT szalag-gyulladás és három hónapnyi kihagyás.

Ez alatt a majd 100 nap alatt volt időm gondolkodni, és megfogadtam, ha egyszer újra egészséges leszek, nagyobb bölcsességgel és türelemmel húzom újra fel a futócipőt. 2011 szerepelt a naptáron mire ismét fájdalom nélkül tudtam fél órát futni. Lassan, türelemmel, szigorú pulzuskontrollal és minden eddiginél nagyobb elszántsággal vágtam neki a kilométereknek. Hiszen a tervek idénre is már készen voltak, októberben maratonista akartam lenni.

Azóta lefutottam 1300 kilométert, ma ugyanolyan pulzusszám mellett kb. 1 perc 15 másodperccel vagyok gyorsabb kilométerenként mint januárban. Túl vagyok két félmaratonon, csapatban körbefutottam a Balatont, és 32. születésnapomon egymagamban lefutottam az első maratonomat is.

És ami a legfontosabb, sérülésmentes futó vagyok.

Jajj, hogy is kezdjük?

Címkék: bemutatkozás

2011.08.17. 11:06

Hát kezdjük úgy, ahogy a futást, egy kis bemelegítéssel: ringsider vagyok, futoholista. Másfél éve futok, de ma már elképzelhetetlen lenne nélküle az életem.

Ez a blog is erről fog szólni, a futásról és mindenről ami hozzá kapcsolódik. Legyőzhető és legyőzhetetlennek tűnő távokról, edzéstervekről, különleges és hétköznapi emberekről,  futócipőkről, pulzusmérésről és egyéb kiegészítőkről.  Azoknak akik futnak és azoknak akik MÉG nem. Mert futni márpedig kell!

Avagy ahogy Szürke Gandalf mondta: FUSSATOK, BOLONDOK! :-)